Elõször is alaposan végig kellett gondolnom, és lehetõleg vilagosan meg kellett fogalmaznom (még ha ez egyszerûnek tûnik is), hogy mennyiben különbözik az, amit a fotografia abrazol attól, amit a többi abrazolasi rendszerek abrazolnak. "Fotografiai abrazoltnak" nem azt a fakultative valósagos dolgot nevezem, amelyre egy kép vagy jel utal, hanem a fényképezõgép lencséje elé allitott szükségszerûen valósagos dolgot, azt, aminek hijan fotografia sincs. A festészet a sosem latottat is képes imitalni. A beszédben olyan jelek kombinalódnak, amelyeknek van abrazolt-juk, de ezek önkényesek is lehetnek, és nagyon gyakran valóban azok. Ezzel szemben a Fotografiat nézve soha nem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. Benne a valósag és a múlt együtt van jelen. Minthogy ez a "kényszerhelyzet" csak a Fotografiara jellemzõ, kizarasos alapon ezt kell a Fotografia lényének, noémajanak tartanunk. Egy fényképen nem a Mûvészetet, nem a Kommunikaciót keresem, hanem a Referenciat; azt, amit az abrazoltról elmond; ez a Fotografia alaprendeltetése. (...)

Elõfordulhat, hogy a fényképek mindennapos aradataban az Ez volt noémat nem visszaszoritjuk (a noémat nem lehet visszaszoritani), hanem közömbösen fogadjuk, éppen azért, mert ezek a képek ezerféleképpen valthatnak ki valamilyen érdeklõdést, mintha magatól értetõdõ volna. Ebbõl a közönybõl zökkentett ki a Télikertben készült Fotó. A szokasostól eltérõen, hiszen rendszerint elõbb bizonyossagot szerzünk a dolgokról, és aztan nyilvanitjuk "igaznak" õket; én egy új tapasztalat, az intenziven atélt érzelem hatasara, a kép bensõ igazsagaból eredetijének valósagossagara következtettem. Összemosódott igazsag és valósag, és ezentúl ebben lattam a Fotografia valódi természetét (szellemét), mivel egyetlen festett portré sem tudta velem elhitetni - még ha "igaznak" tûnt is -, hogy az, akit abrazol, valóban létezett.

*

Mas szavakkal: a Fotografia természetét a szandékos vagy szandéktalan póz, a beallitas adja meg. Mindegy, hogy meddig tart, lehet akar egyetlen ezredmasodperc, mint H. D. Edgerton képén a tej lecsöppenése, póz mindig volt; ez a szó ugyanis itt nem a céltablahelyzetet, testtartast jelenti, nem is az Operator valamelyik eljarasat, hanem az olvasati "intenciót": amikor egy fotót nézek, tekintetemmel elkerülhetetlenül befogadom azt a (barmily futó) pillanatot, amikor egy valósagos dolog a lencse elõtt mozdulatlanna dermedt. A jelenbeli fotó mozdulatlansagat atviszem a múltbeli felvételre, az igy megallitott pillanat a póz. Ez magyarazza, hogy a Fotografia noémaja azonnal módosul, amint a Fotó megmozdul és filmmé valik; a Fotóban valami oda allt a kis lyuk elé, és örökre ott maradt (én legalabbis igy érzem); de a moziban valami történt ugyanezen kis lyuk elõtt, a képek folyamatos egymasutanja elsodorja, megszünteti a pózt; ez mar masfajta fenomenológia, következésképpen új mûvészet, amely most születik, jóllehet a fotografiaból eredeztethetõ. k9i21it
A Fotografiaban a dolog (egy adott elmúlt pillanatban) sohasem metaforikus értelemben van jelen, s az élõlények sem metaforikus értelemben élnek, kivéve akkor, ha valaki holttesteket fényképez, a fotó ilyenkor azért szörnyû, mert bizonyitja - ha szabad igy mondani -, hogy a holttest élõ mint holttest, egy halott dolog élõ képe. A fotó mozdulatlansaga ugyanis mintegy eredménye két fogalom, a Valósagos és az Élõ visszas keveredésének; amikor a fénykép azt tanúsitja, hogy a targy valósagos volt, és csalafintan azt mondja, hogy most is élõ, ezt azért teheti, mert mi nagyon nagyra tartjuk, szinte örök értékûnek a Valósagot; de ugyanakkor azzal, hogy ezt a valósagost a múltba szamûzi (Ez volt), azt sugallja, hogy mar halott. Még helyesebb igy fogalmaznunk: a Fotografia utanozhatatlan jellegzetessége (noémaja) abban all, hogy valaki latta az abrazoltat teljes életnagysagban, sõt személyesen (még ha targyról van is szó). A Fotografia egyébként történetileg úgy indult, mint a Személyiség mûvészete, mint az ember identitasanak, egyéni sajatossaganak, azaz annak a mûvészete, amit a szó összes értelmében az abrazolt lényegének nevezhetnénk. Fenomenológiai szempontból a film ezen a ponton is különbözik a Fotografiatól; (képzelt történetet feldolgozó) filmben két póz van egyszerre jelen, a szinész és a szerep Ez volt-ja, olyannyira, hogy egy filmet soha nem tudok egyfajta melankólia, azaz a Fotografiara jellemzõ melankólia nélkül nézni, viszontlatni olyan szinészeket, akikrõl tudom, hogy mar halottak. (Ugyanezt érzem, ha elhunyt énekesek hangjat hallom.)

Megint eszembe jut "a rabszolganak született" William Casby portréja, Avedon fotografiaja. Itt nagyon erõs a noéma, mert akit latok, az rabszolga volt, tanúsitja, hogy a rabszolgasag valóban létezett, még nem is olyan régen; nem történeti tanúbizonysagot adva tanúsitja, hanem valamiképpen újfajta tapasztalati (noha a múltról van szó), és nem csupan kikövetkeztetett bizonyitékokkal, a feltamadt-Krisztust-megéinteni-akaró-Szent-Tamas-tanúbizonysagaval. Emlékszem, nagyon sokaig õrizgettem egy képes újsagból kivagott fotót - azóta elveszett, mint minden olyan dolog, amit nagyon gondosan elteszünk valahova -, rabszolgaeladast abrazolt; az úr kalapban, õ all, a rabszolgak agyékkötõben, õk ülnek. Hangsúlyozom, fénykép volt, nem metszet; az valtotta ki gyermeki elszörnyedésem és kivancsisagom, hogy ez a jelenet biztosan lejatszódott a múltban; nem pontos, hanem valósagos képet lattam, mar nem volt szükség történész közvetitõre, ez a kép minden közvetités nélkül mutatta a rabszolgasagot, a tény megallapittatott módszer nélkül. (...)

*

A Fotografia nem (vagy nem feltétlenül) arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt. Ez az arnyalatnyi különbség döntõ jelentõségû. Egy fotó sem készteti szükségszerûen nosztalgikus emlékezésre tudatunkat (sok fotografia kivül esik az egyéni idõn), de a vilagon készitett valamennyi fotó a bizonyossagot adja, a Fotografia lényege, hogy bizonyitja annak létét, amit abrazol. Egyszer egy fényképész elküldte nekem egyik fényképem; hiaba erõlködtem, képtelen voltam visszaemlékezni, hol készült; alaposan megnéztem a nyakkendõt, a pulóvert, hatha rajövök, mikor és hol viseltem, de hiaba. De minthogy fényképen lattam magam, nem tagadhattam, hogy ott voltam (még akkor sem, ha nem tudtam, hogy hol). Szédülés fogott el a bizonytalansag és a feledés e furcsa kettõsségétõl; mar-mar bûnügyi filmbe illõ szorongast éreztem (nem is vagyunk olyan messze a Nagyitas témajatól); úgy mentem a megnyitóra, mint valami kihallgatasra, hogy végre megtudjam magamról azt, amire mar nem emlékeztem.

Semmiféle iras nem képes ilyen bizonyossagot adni. A nyelv fõ baja (de talan gyönyörûsége is) az, hogy nem tudja hitelesiteni önmagat. Talan éppen ez a tehetetlenség a nyelv noémaja; vagy masként kifejezve: a nyelv természeténél fogva fiktiv, s ha ezt a fiktiv jelleget meg akarjuk szüntetni, roppant rendszabalyokat kell hoznunk, a logikat vagy hitet kell segitségül hivni; a Fotografiara azonban nem hat semmiféle közvetitõ, a fotó nem kitalal, hanem hitelesit, maga a hitelesités. Az a néhany fogas, amelyet olykor megenged, nem bizonyitó erejû, hanem ellenkezõleg, szemfényvesztés; a fotografia csak akkor nehézkesen bonyolult, ha csal. Ugyanúgy nem hazudik soha, mint Kasszandra, de nem a jövõrõl prófétal, hanem a múltra szegezi tekintetét. Az persze elõfordulhat, hogy hazudik a dolog jelentését illetõen, éppen azért, mert természeténél fogva tendenciózus, de a dolog létét illetõen soha. Bar altalanos gondolatokra (fikcióra) képtelen, mégis nagyobb hatasú mindennél, amit az emberi szellem valaha is kieszelt annak érdekében, hogy biztositson minket a valósagról - ez a valósag azonban mindig csak esetlegesség ("Igy", "Semmi több").
Minden fotografia jelenlétet bizonyit. Ez a bizonyitó erõ az az új gén, amelyet a fotó hozott a képek csaladjaba. Az az ember, aki az elsõ fényképeket nézte (példaul Niepce a Teritett asztal cimû képét), arra gondolhatott: "a megtévesztésig hasonlitanak ezek a festményekre" (még mindig a camera obscura); de azt azért tudta, hogy valamilyen mutanssal került szembe (egy Mars-lakó hasonlithat az emberre); tudata mindenfajta analógian kivül helyezte ezt a targyat, ektoplazmajaként annak, ami volt: a targy nem kép többé, nem is valósag, új dolog, olyan valósag, amit mar nem lehet megérinteni.
Lehet, hogy él bennünk valami leküzdhetetlen ellenallas, ezért nem tudunk hinni a múltban, a Történelemben; csak akkor hiszünk benne, ha mitosz formaban jelentkezik. A Fotografia elõször törte meg ezt az ellenallast: a múlt a fotó megjelenésétõl kezdve ugyanolyan bizonyossag, mint a jelen; amit a papiron latunk, az ugyanolyan biztos, mint amit megérintünk. Sokak véleményével ellentétben a Fotografia és nem a film megjelenése jelenti egy új korszak kezdetét. (...)